− …És végül a várható időjárásról. Az idei február kegyes
hozzánk, akárcsak a tavalyi. Ma is enyhe napnak nézünk elébe. Némi esőre ugyan számíthatsz,
de a mínuszokat nyugodtan elfelejtheted. Sőt, hacsak nem vagy kifejezetten
fázós, a télikabátodat is bátran otthon hagyhatod. Reméljük, ez a jó idő most
már kitart a tél végéig, és hamarosan ránk köszönt a várva várt tavasz. Következzék
akkor az örökzöld Frank Sinatra dal, a Singing in the rain – hogy azok is
jókedvre derüljenek, akik nem szeretik az esőt…
Fásultan odébb lökte a szája elől a mikrofont, és a
bájvigyor is lefagyott az arcáról.
– Húúú! Már nagyon untam! – nyögött fel, miközben cinikus
mosolyra húzta a száját. Kedvenc rajzfilmjének emléke egy röpke pillanatra
valóban felvidította. – Könyörgöm, szánjon meg valaki egy kávéval! Leragad a
szemem. – Nyoma sem volt a hangjában az iménti laza fickónak.
Az utóbbi időben rosszul aludt. Maga választotta hát a
hajnali műsort; minek forgolódjon az ágyban reggelig. Akkor már inkább pénzt
keres addig is. És nem is keveset. Hát igen. Ez volt az a megdönthetetlen érv,
ami miatt otthagyta a tanulmányait. Pedig már csak az utolsó év volt hátra. Meteorológusnak
készült. Titkon azt remélte, egyszer ő lesz majd az a zseniális elme, aki megtalálja
a globális klímakatasztrófa ellenszerét. Azt a pár év szűkölködést az egyetem
alatt meg majd csak kibekkeli valahogy. Aztán egyik reggel, amikor álmosan ült
az ódon előadóteremben, és a professzor zsongítóan monoton hangjától már
csukódott le a szeme, megbökdöste az évfolyamtársnője. Már csúszott ki a száján
egy cifra káromkodás, hogy ki merészeli a legszebb álmából… Aztán hirtelen
kapcsolt, hogy ki. Előkapta legsármosabb vigyorát: végre nyélbe ütheti a
randit, amivel több, mint két hete ostromolta a lányt. Ilyen sokáig még senki
nem állt neki ellen.
– Yes, Daaarling?
– Maradj már! – bökte újra oldalba a lány, ezúttal jóval
erősebben. A srác méltatlankodó felszisszenését eleresztette a füle mellett. –
Inkább figyelj ide! Tegnap szólt a főnököm, hogy kéne egy beugrós a hírolvasó
rovatba. – Évfolyamtársnője a szabadidejében rádióriporterkedett. Ebből
tartotta fenn magát, amíg tanult. Jól írt, könnyen ismerkedett, és szeretett
nyüzsögni. Így aztán egykettőre ráakadt az izgalmas témákra. Amúgy sem kellett
nagyon törnie magát, ami a színvonalat illeti. Az olyan mélyen volt, hogy már
maga is kezdett tőle rosszul lenni. – Jó a beszélőkéd, igazán neked való. Ja, az
időjárás-jelentés is a te reszortod lesz, ha vállalod. Mellesleg a fizetés sem
rossz – mosolygott a társára. Tudta, ez végképp betalál.
Igaz, a randi végül sosem jött össze, de kárpótlásként jó
barátsággá alakult a kapcsolatuk. Jobb is volt így, hiszen évekre ott ragadtak
a rádiónál, mint munkatársak. Minek a magánéleti bonyodalom. A lány bizonyult
kitartóbbnak, menet közben megszerezte a diplomáját is. Ő lustább volt, és pár
hónap alatt kikopott az egyetemről. Magának sem szívesen ismerte be, de az is
játszott ebben némi szerepet, hogy csak nem jött az a zseniális ötlet.
Közelgett a szakdolgozatírás határideje, és még egyetlen ütős elméletet sem
állított fel a globális felmelegedés megfékezésének a témájában. Tartott tőle,
hogy mégsem ő lesz az, aki megmenti a Föld ökoszisztémáját a közelgő összeomlástól.
Valójában nem esett nehezére, hogy beletörődjön. Még csak
egyedül sem volt ezzel. Rajta is felütötte a fejét az a fásultság, ami egyre
terjedt minden korosztályban. És ahogy a többség, ő is úszott kényelmesen az
árral (vagyis inkább sodródott, hiszen az úszás feltételez valamiféle
szándékolt aktivitást), és baljós gondolatait szórakozásba vagy egyéb
pótcselekvésekbe fojtotta. „Minek is küzdjünk?! Úgyis késő.” Nyilvánvalóvá
vált, hogy számos téren súlyos gondok vannak a világban, és hiába váltotta
egyik kormány a másikat, hiába ígértek nagyobbat és nagyobbat, a dolgok megállíthatatlanul
rosszabbodtak. Egyre szédültebb sebességgel robogtak a szakadék felé, és senki
nem vállalta az itt és most fájó következményeket, amivel az járt volna, ha meghúzza
a vészféket. Inkább befogta szemét-fülét-száját, és meredten bámult ki az
ablakon: volt ott ingyen cirkusz, látnivaló bőven.
− …És végül a várható időjárástól. Tudom, tudom, nem ezt
ígértem pár hete. De hát ki vagyok én, hogy előre lássam a jövőt, ha még a nagyra
becsült időjósaink sem tudják?! – Gunyoros kacsintást küldött meteorológus barátnője
felé. A lány már előkészítette a jegyzeteit, hogy ellássa a munkába igyekvő
álmos lakosságot némi hatásvadász hírrel. Remélte, hogy mozgásba hozza őket, hadd
folytassák nagyobb lendülettel a sehová nem vezető, körbe-körbe hajtást a
mókuskerékben. – Bízzunk benne, hogy ez a kis áprilisi havazás csak múló
szeszélynek bizonyul. Végül is a télre igazán nem panaszkodhattunk, nem igaz? –
Próbálta elpoénkodni a dolgot. Ő sem igazán élvezte, hogy a tavaszi napocska
helyett hófelhők vonulnak az égen, és mogorva arcok az utcán. – Hoppácska, egy vöröshangya.
Megcsípett a kis rohadék! – szisszent fel önkéntelenül, majd gyorsan visszavarázsolta
hangjába a műsorban elvárt könnyed stílust. − Hogy kerül ez ide a stúdióba? Méghozzá
egy ilyen méretes példány. Csak nem velem jött a kis potyautas? – Miközben egy
elegáns mozdulattal lepöckölte a hívatlan vendéget, tovább csevegett. – Be kell
vallanom, hogy nálam odahaza hangyainvázió van. Ennyit még életemben nem
láttam. Pedig a hetediken lakom. És azt sem mondhatnám, hogy agglegény létemre
rendetlenségben és koszban élnék. Ti is tapasztaltatok ilyesmit? − tette fel a
hallgatóknak a kérdést. – Ha már így alakult, hogy ízeltlábú vendégeim ide is
elkísértek, jöjjön akkor egy kis forró, afrikai hangulat. De csak hangulat! Még
jó, hogy veszélyesebb csúszó-mászó dzsungellakóktól nem kell tartanunk kis
hazánkban. – Majd kis szünet után hozzátette: – Legalábbis remélem. – De ezt
már csak a fogai között szűrte, miközben a fájó csípés helyét masszírozgatta. –
A zene után pedig következzen a szokásos, zamatos reggeli hírturmixunk a mi Andreánk
boszorkánykonyhájából!
Intett, hogy tekerjék fel jól a hangerőt. Felcsendült a „Hooray!
Hooray! It’s a holi-holiday” Boney M sláger. Ő pedig végre hangosan elkáromkodta
magát.
Úgy tűnik, a tavaszi havazást a csótányok sem díjazták, mert
csapatostul visszahúzódtak a falak közé, és a háziasszonyok hiába takarítottak,
rovarirtóztak, és próbáltak ki mindenféle ördögűző praktikát, sosem látott
mennyiségben nyüzsögtek a lakásokban… Egyik reggel férfi létére majdnem
felsikoltott, mert ahogy a stúdióba érve nyitotta ki az atkatáskáját (bocsánat,
az aktatáskáját), a jegyzetei közül egy megtermett csótány szaladt elő. A
sikoly a torkára fagyott, de a táska minden tartalmával együtt a szoba túlsó
végében landolt. Nem volt még egy állat, aminek a hirtelen, reflexszerű mozgása
ekkora undorral töltötte volna el.
− …És végül a várható időjárástól. Bevallom, még én sem
szoktam hozzá ilyen hirtelen a hőséghez. Pedig időjósaink a következő napokra
sem ígérnek enyhülést. Tartok tőle, hogy ezúttal igazuk lesz… − A megszokott
kacsintás Andrea felé. − De hát pár
napja még alig vártuk az éltető napocskát, nem igaz? Na jó, egy kis langy tavaszi
átmenet nem lett volna rossz, de addig örüljünk, amíg süt a nap. Jövő hónap
elején jön Medárd, aztán ki tudja, meddig élvezhetjük. Ha teheted, jobb, ha
rögvest nyaralni indulsz. Sosem lehet tudni. Szóljon tehát a Summer holiday
Cliff Richardtól.
Az áprilisi havazás valóban csak pár napig tartott, de az
évtized legdurvább árvizét hagyta maga után. Az időjárás pedig úgy döntött,
hogy erre az egy hónapra már mit vacakoljon a tavasszal; egyszerűen átugorta
ezt a kellemes évszakot, és rátért a nyárra. Kitört a kánikula. Álmatlanságát a
forróság végképp megpecsételte. Persze védekezhetett volna légkondival, ahogy a
többség tette. De utálta. A zaj, amivel járt, az idegire ment, és végképp nem
hagyta aludni. Sebaj, lesz ez még így se…
Lett is. A tízemeletes házban felütötte a fejét az ágyi
poloska járvány. Most mindenki megtudta, mi a magyarok istene.
− …Én mondtam május elején, hogy menjünk nyaralni! −
fejezte be az időjárás-jelentést lemondó sóhajjal. Andrea ugyanis rálőcsölte a
hálátlan feladatot, hogy mondja be a népegészségügyi intézet rendeletét az ágyi
poloskajárvánnyal kapcsolatos kötelező teendőkkel kapcsolatban. – Az egész
istenverte lakótelep vakaródzik – fordult a többiek felé, miután felcsendült a
kiválasztott sláger, Michael Jackson Thrillerje. A karja vereslett az elvakart
csípésektől. – De a legrosszabb az egészben, hogy most már azért virrasztok,
mert az jár a fejemben, hogy amint elszenderedem, EZEK előmásznak a rejtekhelyükről,
ellepik a testemet és szívják a véremet. Tiszta horror.
− …És végül a várható időjárástól… Végtelenül sajnálom. Igen,
én is úgy érzem, hogy még a bőröm alatt is nedves vagyok. De egyszer minden
véget ér! Még ez a negyvennapos monszun is. Legalább nem kell drága pénzért a
világ túlsó felére utaznunk egy kis trópusi nyaralás fílingért. Minden rosszban
van valami…
A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert hatalmas
mennydörgés hasított bele a levegőbe. A stúdió ablaka beleremegett, az ablakon
túl pedig az éjsötét égből zúdult alá az özönvíz. Elindította hát a Doors
dalát, úgy sem volt kedve tovább jópofizni. Riders on the storm… killer on the
road…
Úgy is lett. Véget ért. A hétvégére előbújt a nap. Honnan is
jött az az idióta ötlete, hogy kenutúrára induljanak?! Talán szerette volna
abban a hitben ringatni magát, hogy ez egy normális nyár. Hogy lesz még valaha
normális nyár. Andrea – akit volt szerencséje magával hívni a Dunára – gyilkos
pillantásokkal méregette, amikor megérkezett másnap hajnalban a stúdióba. Egész
teste viszketett, pedig még alig heverte ki az ágyi poloskás megpróbáltatásokat.
Szétmarták őket a szúnyogok.
− …És végül a várható időjárástól…
Kábultan törölte meg izzadó homlokát. A stúdió hűvöse sem
tudta ellensúlyozni a kinti kánikulát. Oda sem nézve, rutinos mozdulattal nyúlt
a vizespoharáért, és bekapkodta a kiporciózott tablettákat. Húsz nap a
nagydózisú penicillinből.
– Nincs az a baktérium, ami a közelembe merészkedik a
következő évtizedben. Steril vagyok, mint egy műtő. Sajnos a beleim is –
sóhajtott fel. Morgó hasa figyelmeztette rá, hogy probiotikum ide vagy oda, a
hasznos baktériumoknak sem maradt írmagja sem a szervezetében. – Átkozott
Lyme-kór! Pedig csak a haveromnál voltunk kerti partin. A kertvárosban! De a
kullancsinvázió már a lakott területekre is behatolt.
− …És végül a várható időjárástól…
− A szélről jut eszembe… – nézett a kollégáira, miközben elindította
a felvételt. Scorpions: Wind of change. Gyönyörű, lélekemelő zene. Ráfér a
hallgatóságra. Biztos már ők is torkig lehetnek. Ha valami megőrjíti az embert,
az a folyamatos szél. − …hogy pár éve olvastam egy hopi jóslatot. 2012-re
szólt: Láncoljátok magatokat egy jó erős fához. Nagy viharok jönnek. Nem vettem
komolyan. Ugyan, mit tudhatnának azok a rézbőrűek! Nesze neked! A haverom
házáról úgy vitte le a szél a cseréptetőt, mintha csak papírból lett volna. Az
építész barátunk kissé kárörvendően emlékeztette: Én mondtam neked, hogy még
pár év klímaváltozás, és a föld alá menekülünk. Akkortájt lett készen az dombháza,
amikor a haverom házavató bulija volt. Anno kioktatott minket, hogy mik az
előnyei a föld alá bújó épületeknek, különösen az éghajlatváltozás
szempontjából. Sajnálkozott, hogy a haverom elzárkózott előle, hogy dombházat
építsen. Kösz, mondta, maradok a jó öreg sátortetős kockaháznál. Eleget leszek
a föld alatt, miután elpatkoltam. Aztán mindketten nagyot néztünk, amikor
először jártunk az új dombházban. A télikertként is szolgáló, boltíves nappali,
amely fényárban úszott a déli tájolású ablaksoron keresztül; a konyha hatalmas földalatti
kupolája, amelynek a falára a tetőablakon beáradó napsugár fény- és árnyjátékot
varázsolt… Ilyen szép és hangulatos kégliben még egyikünk sem járt. Hát igen. Eső
után köpönyeg…
− …És végül a várható időjárástól…
− Ezt komolyan nem hiszem el! – Ezúttal Petula Clark
Downtown című dalát választotta, miután befejezte az időjárás-jelentést. Újabban
rászokott ezekre az ősrégi slágerekre. Szentimentális vagy sem, volt valami
bájosan szívmelengető ebben a dalban. Még férfifüllel hallgatva is. Egyre nehezebben tudott bármi vigasztalót mondani
a viharokkal tarkított ősz után, amely olyan hirtelen csapott át a novemberi
havazásba, hogy szegény vénasszonyok elbújtak szégyenükben, amiért idén elmaradt
a kedvenc évszakuk. A tavasszal együtt az ősz színfoltja is lekerült a négy
évszak palettájáról. – Nem elég, hogy alig lehetett mostanság szellőztetni az
orkánok miatt, de amikor végre elcsitult a szél, és kinyitottam az ablakot,
özönlöttek befelé a poloskák. Most aztán arcukra fagy a mosoly a kis
rohadékoknak. Már annak a néhánynak, aki még odakint van, és nem költözött be
hozzám. – Fanyar mosollyal csóválta a fejét. – Egyszerűen nincs mivel védekezni
ellenük! Pedig nem egy rovarirtó specialistát felhívtam. Szegény haverom meg,
tudjátok, akinek elszállt a háztetője, magából kikelve mesélte a telefonban, hogy
hagyján, hogy oda az összes félretett pénze, de a tető javítása közben agyoncsipkedték
a katicák. Katicák, értitek?! Nem szúnyogok, darazsak vagy pókok! Katicák! Olyan
tömegben rajzottak, hogy ilyet még nem látott. És csíptek! Mi jöhet még?!
Ki kellett merészkedjenek a felszínre a biztonságos
földalatti bunkerekből. Muszáj volt valami zöld eledel után nézniük. A doki
megmondta: nincs tovább haladék. Már így is elvitte a leggyengébbeket a
skorbut. A mesterséges vitaminok semmit sem értek, különben is elfogytak a
készletek, így már az illúzió is oda, hogy orvosolhatják a vitamin- és
nyomelemhiányt. Csapatban mentek, de még így is nagy volt a veszély. Szinte
sosem úszták meg emberáldozat nélkül.
Kellemesen enyhe tavasz volt. Odakint burjánzott a zöld.
Amióta az emberiség megfogyatkozott, és a túlélők a föld alá menekültek, mintha
csak reneszánszát élné a természet. Csalóka idill. Minden fa és bokor mögött
ott leselkedett a halál. Minden irányban látó és mindig éber, kegyetlen szemek,
melyek, ha észrevesznek, nincs kegyelem. Hatalmas páncélos testek – nem fog
rajtuk az acél. Óriási csáprágók, melyek, ha nem figyelsz, úgy metszik le a
fejedet a nyakadról, mint a borotvaéles szamuráj kard. De a legrosszabb a
surrogó lábak hangja. A hat, nyolc… száz láb surranása. Amint meghallod, reszkethetsz
az életedért.
Aznap őt jelölték ki a csapat vezetésére. Nemes-terhes
feladat. Szerencsés, akit többször ér a megtiszteltetés. Azt jelenti, túlélte. Ezidáig.
Nesztelenül lopakodtak a hajnal hűvösében. Ilyenkor egy cseppet több volt az
esélyük. AZOK ilyenkor voltak a leglassúbbak. Nem szerették a hideget. Reggelig
dermedten bújtak össze hatalmas fészkeikben. Többnyire. Már csak néhány bokor,
és kiérnek a tisztásra, gondosan művelt kis kertjeikhez. Sokan áldozták az
életüket ezért a talpalatnyi veteményért. Már csak néhány bokor… Halk sikolyt
hallott a háta mögül. Nem tartott sokáig. Sosem tartott sokáig. Csak pár
pillanatig. Surranás, sikkantás, nyisszantás, surranás, és csend. Ez a
hangkombináció beitta magát a fülükbe. „Ki is jött mögöttem?” Majd a szokásos
szégyennel vegyes, szomorú megkönnyebbülés: „Valaki odalett… és hála az égnek, nem
én voltam az.” És ekkor újra meghallotta a surrogást. Hatalmas csáprágó árnyéka
vetült a feje fölé. Jeges félelem markolt a szívébe…
Verejtékben úszva ébredt fel. Pedig a szobában cseppet sem
volt meleg. Jó ideje lecsavarta a fűtést, olyan enyhe volt az időjárás. Ma
reggel azonban fagyott. Mikor is volt utoljára, hogy a hőmérő mínuszt mutatott?
Sokáig feküdt, nyitott szemmel, a plafont bámulva. Kavarogtak a gondolatai.
Szaporázta a lépteit a sötét és kihalt utcán. Nem sokan
merészkedtek ki, csak akinek nagyon muszáj volt. Vacogva húzta össze vékony
dzsekijét; sehogy sem sikerült megtalálnia a réges-rég használt télikabátját. A
stúdióba érve, foghegyről odaköszönt a kollégáinak. Szokásától eltérően egy
szót sem szólt hozzájuk, amíg rá nem került a sor. A hangja természetesen,
minden manírtól mentesen csengett. Sehol a szokásos heherészés-nyeherészés, a
mesterkélten gondtalan hanglejtés.
− …És végül a várható időjárásról…
Megállt egy pillanatra, amíg összeszedte a gondolatait. Talán
több is volt, mint egy pillanat. „A hallgatók már biztosan türelmetlenül feszengnek.
Hát feszengjenek! Éppen itt az ideje a feszengésnek. Különben sem lököm ki az
első sületlenséget, ami eszembe jut. De mit is mondjak?” Elszokott tőle, hogy
mérlegelje a mondanivalóját, hogy van értelme és tétje annak, amit mond. Végül
csak belekezdett.
− Még egy hét, és itt a karácsony. Tudják, mit jelent ez?
Hogy itt az ideje a hóesésnek. Két hét, és itt az új év. És én azt kívánom
mindnyájunknak erre az új esztendőre, hogy legyen végre tartós zimankó. Dühöngjenek
a mínuszok, és fagyjon be mindenkinek az orra és a segge! Mert tél van. Értik?!
Tél! TÉL! TÉÉÉL! – Bár nem emelte meg a hangerejét, szavai minden egyes
ismétlésnél keményebben csengtek. − És ha szeretnének még jó pár telet megélni,
mielőtt a rövidlátásuk visszavonhatatlanul ökológiai katasztrófába torkollik, akkor
ne sápítozzanak a hideg miatt! Ne bújjanak meg fogvacogva a fűtött szobában, és
ne számolják a napokat, kétségbeesetten várva a tavaszt! Örüljenek a hidegnek,
amíg tehetik… Minden jókat. Ja, a zene… – Kaján vigyorral az arcán, kis hatásszünetet
tartott. – Zene ma nincs. – Kinézett az ablakon. Mintegy varázsütésre hullani
kezdett a hó. – Menjenek ki, és figyeljék a hópelyhek csendszimfóniáját, ahogy
táncot járnak a friss téli levegőben.
Azzal se szó, se beszéd felállt, vállára vette a kabátját,
és kisétált a rádió épületéből.
Mire kiért, már vékonyka, de egyöntetű fehér lepel borította
az utcát. Arcát felfelé fordította, a fehér, pihe-puha pelyhek csiklandozták a
száját, a szemét. Nézte az ágakat, ahogy vastagszik rajtuk a hótakaró. Nyitotta
a kocsija ajtaját, de aztán meggondolta magát. Inkább hazagyalogol. Maga sem
vette észre, hogy mikor tért le az útról, és kanyarította az egyetem felé a
lába. Mire felocsúdott, már mosolyogva kaptatott felfelé a lépcsőn, az ódon, sötétbarna
korlátba kapaszkodva. „Az időjárás-jelentéssel kell kezdeni. Nem valami ütős,
de kezdetnek jó lesz. Azt jó sokan hallják. Hátha tényleg felébrednek, és nem
csak úgy tesznek, mintha ébren volnának.” Mikor az ajtó elé ért, megnyugodva
sóhajtott fel: Még ott a régi név a táblán. „Remélem, megismer még a konzulensem,
és nem fog kinevetni. De ha nevet, az sem baj.” Ahogy vette le a kabátját, egy
fagyott poloskát vett észre az ujjára tapadva. Gonoszkás mosollyal pöckölte le
a döglött ízeltlábút.
----------
Földbéli krónikák
(többnyire ;-)
© Dr. Kovács
Mónika Erika, 2020
Minden jog
fenntartva. A novellagyűjtemény egyetlen része sem sokszorosítható vagy
közölhető semmilyen formában és értelemben elektronikus vagy mechanikus módon –
beleértve az információrögzítés bármely formáját – a szerző írásos jóváhagyása
nélkül.
amíg meg nem telik.”
