Frakt-álom

Annie megint álmodott. Az angyalokkal. Az egész olyan színes és plasztikus volt, hogy ébredéskor sokáig feküdt behunyt szemmel, hogy minél több mozzanatát vissza tudja idézni, és jól az emlékezetébe vésse. Nem volt az álom sem ijesztő, sem örömteli. Csak érdekes. Annie újra és újra visszatekerte a filmet. A Csigaházzal kezdődött a képsor, amit a nyáron építettek a Falu lakóival.

Az árnyas fa alatt állt a Szél-hegyen, nézte a tervrajzot az asztalon, és egyszer csak magába szippantotta a papír. A két dimenzió fogja lett. Kíváncsian forgolódott körbe. Pontok és nyílegyenes vonalak közeledtek feléje, utóbbiak némelyike egyenletesen fekete volt, másokon zebraszerűen váltakoztak a szürke és fekete sávok. Háromszögek, négyzetek, konvex és konkáv sokszögek, és ó, igen, a nemes körök, és kevésbé szabályos, girbegurba síkidom-rokonaik. Egy ismeretlen világ fura lakói. Néhány bátortalan lépést tett, kissé aggódott, mi lesz, ha egy harcias háromszög előremeredő szögére nyársalja magát, netán egy pontnak hitt kör pocakjába ütközik. Vagy, ami még rosszabb, az asztal széléhez ér, és leesik a semmibe. Mielőtt azonban megbarátkozhatott volna ezzel az új világgal, a láthatatlan erő már ki is emelte Síkföldről, és Térföld magasabb dimenziói felé röpítette. Fibonacci-csigavonalként tekeredett, száguldott előre a térben, majd egy hatalmas fraktál közepébe csöppent. Akkora volt, mint maga a Tejút. Kettős spirálgalaxis; a Naprendszer parányi pontocska az egyik karján, szerényen megbújva kétszázmilliárd csillagtársa között. Apró világ, pedig számára nemrég még az elérhetetlen távlatokat jelentette. Hiszen még a Hold is itt a szomszédban irigyen takarta előle kerek arcának sötét felét! Hányszor mélázott rajta, hogy sohanapján fogja a saját szemével látni, mit rejt a túlsó oldal. Örökké csak az innensőt fogja bámulni éjjelenként, ahogy fáradhatatlanul hízik és fogy, hol hivalkodó, kövér pompájában tündökölve, hol vékony sarlóként, szégyenlősen előkandikálva a felhők közül. Annie fityiszt mutatott az önző, nevetségesen kicsiny égitestre.

 Látok én még különbet is!

 A Föld is láthatatlan messzeségbe távolodott, de érezte, hogy ott van valahol, hogy létező valóság, hiszen alig pár perce még a hátán vágtatott ő maga is elképzelhetetlen sebességgel az univerzumon keresztül, téren és időn át. És Annie elképedve vette észre, hogy valójában nem is távolodik, hanem nőttön-nő. Óriássá, galaxisnál is nagyobbá változott, igen, már fel is falta a Tejutat. Ahogy lenézett, saját áttetsző testében látta a parányivá töpörödött, kísérteties opálfényben fürdő csészealjat.

És ez még mindig nem az otthonom határa! Laniakea... Végtelen Mennyország… Ötszázmillió év, hogy egyik végéből a másikba érjek; még halhatatlan fénytestemmel is felfoghatatlan idő. Százezer galaxist kell bejárnom, hogy megismerjem tájait!

Körülnézett. Gyönyörűséges, leírhatatlanul színes formák, ködök, gomolyagok, áttetsző fátylak, villamos kisülések vakítóan fehér csíkjai, fraktál-szélforgók a szivárvány minden színében, szivacsos idegsejt-hálózatok, tölcséres virágkelyhek, melyek közepében elveszel, és talán egy másik, párhuzamos dimenzióban bukkansz elő. És amott a mindent elnyelő sötétség. A Fekete Lyuk.

Csak oda ne sodorjon ez a szédült űrbéli hullámvasút, hogy többé ne bukkanjak elő sehol és semmikor, és a végtelen tömegvonzás fogságában enyésszek az idők végezetéig!

Nincs az a szürrealista festő, aki győzné ecsetvonásokkal a páratlan látványt. Annie ránézett a testére, a kezére… Az ujjai megnyúltak, elmosódtak, áttetszővé váltak. Majd szétfolytak a kontúrok; teste folyékony kristállyá vált, melynek atomjai összetartoznak, de mégsem. Együtt, egymásért rezegnek, de mégis szabadok − mind egyedi és független lény. Aztán a kristály is szertefoszlott. Annie nem volt már sem élő, sem holt, sem ember, sem anyag, csak láthatatlan energia; tovább nőtt, határtalanul kitágult, és határtalan tudatosságot érzett maga körül. A végtelen tudat volt ő maga.

Mindez én vagyok! Mindez él, mindez változik!

    És akkor megjelentek. ŐK! A már ismerős fehér kezek nyúltak feléje. Az áttetsző, cseppfolyós testek körülvették. Hívták, kísérték. Vissza-vissza. Haza. Megint a Kék Bolygó. Gaia! A gyönyörű, a páratlan! Ott lebegett a szeme előtt a sötét űrben, mint egy csillogó ékszer, mint egy felbecsülhetetlen kincs. Milliárdszor milliárd társa is keringhet a Végtelen Mennyországban, belőle csak egy van. Megismételhetetlen! Rohamsebességgel nőtt a perspektíva, közeledett a bolygófelszín, ahogy zuhantak alá. Közben körbefonták az ismerős, éltető elemek: a nap melengető sugarai,  a tűz, amely védi az életet a világűr jeges lehelete ellen; a levegő, az égszínkék ég, amin keresztülsuhantak, és ami átjárta, simogatta újra anyaggá sűrűsödött testét; lába alatt ott hullámzott a víz, a tenger bölcsője, ahonnan egykoron kiemelkedtek az ősei; és végül a föld, a tápláló, amelynek szilárd talajába mindjárt beleütközik.

     Segítsééég!!!

  De puhán ért talajt. Mikor felocsúdott az izgalomból, egy óriási fűszál borult rá, szinte agyonnyomta. Gigantikus mozaikszempár bámult le rá, markolócsápok nyúltak utána, de elvétették. Annie beleveszett a zöldbe… Klorofil-molekula szénvázára csöppent, kétségbeesetten kapaszkodott egy karbon C-be, de nem bírta megtartani súlyossá vált testét. Megadta magát a sorsnak, elengedte. És csak csúszott, csúszott lefelé a szegletes oldalakon, egyre gyorsuló iramban. Hisz’ ez egy vízi csúszda! Baj nem érheti, és kacagni kezdett, olyan őrülten mulatságos volt az egész. Végül a molekula közepébe pottyant, éppen az ott csücsülő magnéziumatom pajkosan egymást kergető tizenkét elektronjának egyikére. Öreg protonmama alig tudta féken tartani őket.

     Te jó ég, hová zsugorodom?!

     Annie integetett a szomszéd elektronnak, de már távolodott is tőle; a tizenkét testvér egyre kisebb és kisebb lett, amíg csak el nem tűnt a szeme elől.
    Hahó! Szervusztok, kvark uraság és antikvark asszonyság! – köszönt oda egy mezonházaspárnak. Majd őket is elvesztette a szeme elől.

     Minden és mindenki hátramaradt. A könnyedség is, és vele együtt minden érzelem.

    Újra űr vette körül. A mikrokozmosz végtelen űrje. Csak egyvalami maradt vele, ami végigkísérte szédítő utazásán a tér és idő végtelen távlatai között: a mindent átható tudatosság.

     Mindez én vagyok! EGY-ek vagyunk. Én vagyok az EGY.

     S azzal minden elcsitult. Megérkezett.

     Annie kinyitotta a szemét. A Perec hálóját meleg narancsvörösbe burkolták a színes függönyön áttetsző, reggeli napsugarak. Tekintete odatévedt az ágy melletti kis asztalkára, amin egy kissé hervatag virágcsokor díszelgett a színes mozaikkal kirakott üvegvázában. Még őrizték a virágok a nyár színeit, de már nem sokáig. Nem volt szíve kidobni a csokrot. Elmélázva odanyúlt, megcirógatta az egyik levélkét. Klorofil-zöld…  A levélke ekkor – mint ki bevégezte dolgát – lepottyant, és lágyan az asztallapra hullott.

--------------

Az írás az -> Angyalhegy ökoutópia-sorozat második kötetének egyik fejezete, de önálló novellaként megjelent az Aposztróf Kiadó „Szó-Kincs 2017” c. kötetében.

--------------

Földbéli krónikák (többnyire :-)
© Dr. Kovács Mónika Erika, 2020

Minden jog fenntartva. A novellagyűjtemény egyetlen része sem sokszorosítható vagy közölhető semmilyen formában és értelemben elektronikus vagy mechanikus módon – beleértve az információrögzítés bármely formáját – a szerző írásos jóváhagyása nélkül.