Annie megint álmodott. Az angyalokkal. Az egész olyan
színes és plasztikus volt, hogy ébredéskor sokáig feküdt behunyt szemmel, hogy
minél több mozzanatát vissza tudja idézni, és jól az emlékezetébe vésse. Nem
volt az álom sem ijesztő, sem örömteli. Csak érdekes. Annie újra és újra
visszatekerte a filmet. A Csigaházzal kezdődött a képsor, amit a nyáron
építettek a Falu lakóival.
Az árnyas fa alatt állt a
Szél-hegyen, nézte a tervrajzot az asztalon, és egyszer csak magába szippantotta
a papír. A két dimenzió fogja lett. Kíváncsian forgolódott körbe. Pontok és
nyílegyenes vonalak közeledtek feléje, utóbbiak némelyike egyenletesen fekete
volt, másokon zebraszerűen váltakoztak a szürke és fekete sávok. Háromszögek,
négyzetek, konvex és konkáv sokszögek, és ó, igen, a nemes körök, és kevésbé
szabályos, girbegurba síkidom-rokonaik. Egy ismeretlen világ fura lakói. Néhány
bátortalan lépést tett, kissé aggódott, mi lesz, ha egy harcias háromszög
előremeredő szögére nyársalja magát, netán egy pontnak hitt kör pocakjába
ütközik. Vagy, ami még rosszabb, az asztal széléhez ér, és leesik a semmibe.
Mielőtt azonban megbarátkozhatott volna ezzel az új világgal, a láthatatlan erő
már ki is emelte Síkföldről, és Térföld magasabb dimenziói felé röpítette.
Fibonacci-csigavonalként tekeredett, száguldott előre a térben, majd egy
hatalmas fraktál közepébe csöppent. Akkora volt, mint maga a Tejút. Kettős
spirálgalaxis; a Naprendszer parányi pontocska az egyik karján, szerényen
megbújva kétszázmilliárd csillagtársa között. Apró világ, pedig számára nemrég
még az elérhetetlen távlatokat jelentette. Hiszen még a Hold is itt a
szomszédban irigyen takarta előle kerek arcának sötét felét! Hányszor mélázott
rajta, hogy sohanapján fogja a saját szemével látni, mit rejt a túlsó oldal.
Örökké csak az innensőt fogja bámulni éjjelenként, ahogy fáradhatatlanul hízik
és fogy, hol hivalkodó, kövér pompájában tündökölve, hol vékony sarlóként, szégyenlősen
előkandikálva a felhők közül. Annie fityiszt mutatott az önző, nevetségesen
kicsiny égitestre.
Látok én még különbet is!
A Föld is láthatatlan
messzeségbe távolodott, de érezte, hogy ott van valahol, hogy létező valóság,
hiszen alig pár perce még a hátán vágtatott ő maga is elképzelhetetlen
sebességgel az univerzumon keresztül, téren és időn át. És Annie elképedve
vette észre, hogy valójában nem is távolodik, hanem nőttön-nő. Óriássá, galaxisnál
is nagyobbá változott, igen, már fel is falta a Tejutat. Ahogy lenézett, saját
áttetsző testében látta a parányivá töpörödött, kísérteties opálfényben fürdő
csészealjat.
És ez még mindig nem az otthonom
határa! Laniakea... Végtelen Mennyország… Ötszázmillió év, hogy egyik végéből a
másikba érjek; még halhatatlan fénytestemmel is felfoghatatlan idő. Százezer
galaxist kell bejárnom, hogy megismerjem tájait!

Csak oda ne sodorjon ez a
szédült űrbéli hullámvasút, hogy többé ne bukkanjak elő sehol és semmikor, és a
végtelen tömegvonzás fogságában enyésszek az idők végezetéig!
Nincs az a szürrealista festő,
aki győzné ecsetvonásokkal a páratlan látványt. Annie ránézett a testére, a kezére…
Az ujjai megnyúltak, elmosódtak, áttetszővé váltak. Majd szétfolytak a kontúrok;
teste folyékony kristállyá vált, melynek atomjai összetartoznak, de mégsem.
Együtt, egymásért rezegnek, de mégis szabadok − mind egyedi és független lény.
Aztán a kristály is szertefoszlott. Annie nem volt már sem élő, sem holt, sem
ember, sem anyag, csak láthatatlan energia; tovább nőtt, határtalanul kitágult,
és határtalan tudatosságot érzett maga körül. A végtelen tudat volt ő maga.
Mindez én vagyok! Mindez él,
mindez változik!
És akkor megjelentek. ŐK! A már ismerős fehér kezek nyúltak
feléje. Az áttetsző, cseppfolyós testek körülvették. Hívták, kísérték.
Vissza-vissza. Haza. Megint a Kék Bolygó. Gaia! A gyönyörű, a páratlan! Ott lebegett
a szeme előtt a sötét űrben, mint egy csillogó ékszer, mint egy
felbecsülhetetlen kincs. Milliárdszor milliárd társa is keringhet a Végtelen
Mennyországban, belőle csak egy van. Megismételhetetlen! Rohamsebességgel nőtt
a perspektíva, közeledett a bolygófelszín, ahogy zuhantak alá. Közben körbefonták
az ismerős, éltető elemek: a nap melengető sugarai, a tűz, amely védi az életet a világűr jeges
lehelete ellen; a levegő, az égszínkék ég, amin keresztülsuhantak, és ami
átjárta, simogatta újra anyaggá sűrűsödött testét; lába alatt ott hullámzott a
víz, a tenger bölcsője, ahonnan egykoron kiemelkedtek az ősei; és végül a föld,
a tápláló, amelynek szilárd talajába mindjárt beleütközik.
Segítsééég!!!
De puhán ért talajt. Mikor felocsúdott az izgalomból, egy
óriási fűszál borult rá, szinte agyonnyomta. Gigantikus mozaikszempár bámult le
rá, markolócsápok nyúltak utána, de elvétették. Annie beleveszett a zöldbe… Klorofil-molekula
szénvázára csöppent, kétségbeesetten kapaszkodott egy karbon C-be, de nem bírta
megtartani súlyossá vált testét. Megadta magát a sorsnak, elengedte. És csak
csúszott, csúszott lefelé a szegletes oldalakon, egyre gyorsuló iramban. Hisz’
ez egy vízi csúszda! Baj nem érheti, és kacagni kezdett, olyan őrülten
mulatságos volt az egész. Végül a molekula közepébe pottyant, éppen az ott
csücsülő magnéziumatom pajkosan egymást kergető tizenkét elektronjának
egyikére. Öreg protonmama alig tudta féken tartani őket.
Te jó ég, hová zsugorodom?!
Annie integetett a szomszéd elektronnak, de már távolodott
is tőle; a tizenkét testvér egyre kisebb és kisebb lett, amíg csak el nem tűnt
a szeme elől.
Hahó! Szervusztok, kvark uraság és antikvark asszonyság! – köszönt oda egy mezonházaspárnak. Majd őket is elvesztette a szeme elől.
Hahó! Szervusztok, kvark uraság és antikvark asszonyság! – köszönt oda egy mezonházaspárnak. Majd őket is elvesztette a szeme elől.
Minden és mindenki hátramaradt. A könnyedség is, és vele
együtt minden érzelem.
Újra űr vette körül. A mikrokozmosz végtelen űrje. Csak
egyvalami maradt vele, ami végigkísérte szédítő utazásán a tér és idő végtelen
távlatai között: a mindent átható tudatosság.
Mindez én vagyok! EGY-ek vagyunk. Én vagyok az EGY.
S azzal minden elcsitult. Megérkezett.
Annie kinyitotta a szemét. A Perec hálóját meleg
narancsvörösbe burkolták a színes függönyön áttetsző, reggeli napsugarak.
Tekintete odatévedt az ágy melletti kis asztalkára, amin egy kissé hervatag
virágcsokor díszelgett a színes mozaikkal kirakott üvegvázában. Még őrizték a
virágok a nyár színeit, de már nem sokáig. Nem volt szíve kidobni a csokrot.
Elmélázva odanyúlt, megcirógatta az egyik levélkét. Klorofil-zöld… A levélke ekkor – mint ki bevégezte dolgát –
lepottyant, és lágyan az asztallapra hullott.
--------------
Az írás az -> Angyalhegy ökoutópia-sorozat második kötetének
egyik fejezete, de önálló novellaként megjelent az Aposztróf Kiadó „Szó-Kincs
2017” c. kötetében.
--------------
Földbéli krónikák (többnyire :-)
© Dr. Kovács Mónika Erika, 2020
Minden jog fenntartva. A novellagyűjtemény egyetlen része
sem sokszorosítható vagy közölhető semmilyen formában és értelemben
elektronikus vagy mechanikus módon – beleértve az információrögzítés bármely
formáját – a szerző írásos jóváhagyása nélkül.© Dr. Kovács Mónika Erika, 2020